Elgondolkodtál már azon, hogy miféle teremés egy gesztenye gumó? Őszre készül el, nagy tömegben ez a portéka. Akkor aztán potyogni kezd, titokzatos puffanásokkal, bummokkal, olykor robbanásszerű hangokkal torpedóz meg parkoló autókat, padokat, és természetesen az utca kövét, melyet végül szürrealisztikus módon beterít. Néha, titokzatos okokból kifolyólag égészen közel a járókelő közelében ér földet, sőt ritkán – persze csak kiválasztottak esetében – az ember kobakján koppan. Olyankor csodálkozunk, és nem tudatosultan, de hirtelen valamit nagyon nem értünk a világ működéseiből. Felemelem a földről e megbabonázó, barna fénnyel csillogó csodát, melyet, mióta Isten mepöccintette a világ kerekét, emberi kéz előttem még nem érintett. Látványos csomagolásának, tüskés burkának egyik fele még most is óvni próbálja ezt a furcsa lényt. Óvatosan, mint egy szent tárgyat, áhítattal fordítom ki a szinte még „meleg”, nyomkodni való puha belsejű tokjából. Jelek vannak ráírva, cikornyák és térképészeti szintvonalak – nevetnem kell, milyen egy furcsa szerzet ez itt! Elgondolkodom. Mi végre létezik ez a teremtés a világon? Miért a Természetnek e fölösleges pazarlása, mely ilyen súly sűrít anyaggá e pompába, minek szépsége, akár a tiszavirágé, csupán pillanatig ragyoghat csupán? Tudományosan kikutatott célja persze, hogy a termésből lett magoncokkal a fa biztosítsa magának a túlélését. Egy-két „szerencsés” példány valóban szárba is szökken valami vízelvezető csatorna nyirkos mélyén, ahol ideálisak a körülmények a jövő kitalálásához, ám a felnövekvésre már nincs esélye. S többi, száz meg száz gyümölcs is, végül a közterület fenntartó „tömegsír-halmai” közt végzi.

Szedegetni kezdem, kezeimben markolászva az újabb jövevényeket. Észreveszem, hogy mindegyik másként vonzó. Arra gondolok, hogy mindet haza akarom vinni, mert kellenek nekem. Már tele gyűltek velük zsebeim és kezembe sem fér el több, mikor eszembe jut – ismerem őket – másnapra csalárd módon mind megfakul…

Mire akarsz tanítani te őszi csoda? Nézlek, forgatlak az arany napragyogásban. Megszagullak. Arcomhoz emellek, élvezem érintésed, lágy vonalaiddal simogatsz. Legszívesebben beléd harapnék. De tudom, hogy vad vagy, héjad alatt orvosságnak és kozmetikának való keserű hús nőtt. Miért tetszel mégis? Mert szép vagy? Miért várlak minden ősszel, mikor tudom, hogy nem lehetsz enyém? Miért jössz, ha tudod, hogy amúgy hiába jössz? (Tudod egyáltalán?) És mért szeretlek, habár te nem is törődsz velem? Mondják, kérdéseinkben van a tudás, a válasz, és a megértés. Igen… most már én is tudom! Még ha nem is értem… Egyben azért biztos vagyok, oktalanul semmi nem létezik: Benned egy egész Univerzum rejtkezik! Súlyod Szaturnusz, Tüskéd Mars. Fényed a Nap, szépséged és puhaságod a csodás Vénusz. Titokkal övezett méltóságod Jupiter, reményed csírája a Hold. S… tanításod, a furcsa, furcsa Merkúr.